A város – avagy abnormális helyzet előtt állunk, kérem – Szundi Anett

Az irodában csönd volt, csak a légkondi dorombolt. A kiadó vezetője ráérősen olvasgatta a kéziratomat. Idegességemben belekortyoltam az előttem lévő pohár vízbe.

    • Érdekes történet – emelte fel a tekintetét a lapok közül.

Sohasem gondoltam volna, hogy unalmas, egyhangú életemet az írás megváltoztatja majd.

    • Úgy gondolom, nincs akadálya annak, hogy megpróbálkozzunk vele folytatta.

Örömömben nem tudtam, mit is felelhetnék, csupán bólogattam.

    • Kell neki egy találó cím. Gondolkodott már ezen?

Elméláztam a kérdésen, majd végül könnyedén rávágtam.

    • A város. Csak így, egyszerűen.

***

    • „ Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Mens irodaház következik.”

A hangosbemondó hangja élesen süvített végig a vonaton, Forró arcomat az üvegnek támasztva figyeltem az odakint elsuhanó látképek sorozatát. Városunk különleges volt, ami csak annak tűnt fel, aki látott már másfajtát. Én sajnos ezek közé tartoztam. A gondolattól összeszorult a gyomrom, a torkom pedig kiszáradt. Izzadt tenyeremet szorosabbra fontam az ölemben lévő bőrtáska köré, amiben az igazság egy darabja lapult. Abnormális helyzet előtt állunk, kérem. Kinyíltak az ajtók, emberek cserélődtek ki vonaton, aztán puffanás és mentünk tovább. Minden nap ezen a járművön utaztam, minden nap ugyanaz a rutin ismétlődött. Kivéve azt a pár napot, ami miatt a mai teljesen más lett. A vonat megrázkódott, majd változott a kép, a felhőkarcolók helyett pálmafás ligetekkel szegélyezett, egzotikus – negyed tűnt fel körülöttünk. Igen, ez volt a mi városunk sajátossága. Kevés hely állt rendelkezésre, ezért az építészeink meghajlították a teret; így terjeszkedtek. Honnan származott az ismeret, a technika ehhez? Senki sem tudta. Csak úgy birtokoltuk, megvolt egy rendszer és kész. A közlekedési eszközök külön díjakért cserében átjárhattak a körzetek között. Minden negyednek megvolt a maga karaktere. Egyvalamiben mégis hasonlítottak: a tenger egzotikus illata lengte be őket. Ez a jelenség is csak úgy volt, létezett. Persze különböző elméletek születtek ennek magyarázatára, mi pedig valamelyiket elfogadtuk. De most minden más volt, most mindenre fény derülhet, mert én tudtam az igazságot.

***

A telefon ébresztője olyan irritálóan csörömpölt mellettem, hogy kénytelen voltam megadni magam neki. Mire leértem a földszintre, a kávé melegen gőzölgött a konyhaasztal közepén, a gyerekek csöndben ették a reggelijüket. A feleségem rám mosolygott, én pedig vissza rá.

    • Képzeld, apa tegnap a suliban…

A kislányom felé fordultam, és hallgattam a beszámolóját, amit tegnap este elszalasztottam. Sokáig kellett dolgoznom, mint mindig. Jó szülőhöz méltóan illedelmesen bólogattam, itt-ott beleszóltam, de igazából nem jutott el a tudatomig, hogy miről is van szó. Minden nap ugyanígy telt. Óracsörgés, felkelés, a feleségem reggelit készít. Aztán vagy a lányom vagy a fiam elmesélte, miről maradtam le a sokáig tartó munka miatt. Állandóan csak körbe – körbe jártunk, a dolgok rutinná alakultak, az élet egyhangúvá vált. Itt voltam, ebben a jelenben, szerettem a családomat, de legbelül csak fulladoztam.

***

    • Neked elmentek otthonról – ordította a kolléganőm, miközben becsapta a kézzel írt vaskos füzetemet.

Az utca zaja körbevett minket, miközben mélyet szívott a cigarettájába. Amint megérkeztem az irodába, megkértem, hogy jöjjön ki velem az erkélyre.

    • De ez az igazság, én jártam ott. Itt mindenki hazudik nekünk.

Ordibálva kommunikáltunk, hogy meghalljuk egymást, de így legalább nem kellett attól tartanunk, hogy valaki kihallgat minket, hiszen abnormális helyzet előtt álltunk, kérem.

    • Könyvet akarsz erről írni? – kérdezte tőlem.
    • Igen, az embereknek tudniuk kell az igazságot. Még ha nem is hiszik el, de belevésődik a tudatukba és egyszer majd…
    • Egyszer majd, mi lesz? – szakított félbe. – Rettegnek a saját létezésüktől? Pont az a munkánk, hogy ezt megakadályozzuk.

Tudtam, hogy ezekre a kérdésekre valójában nem vár válaszokat. Megvonta a vállát és rágyújtott még egy cigire Együtt kerültünk a céghez, együtt végeztük a kiképzést, ugyanaz volt a munkánk. Védők voltunk. Az irodaház huszadik emeletén dolgoztunk. Nagyjából tízen lehettünk itt, elméletben egyfajta családot alkottunk. Persze senki sem bízott meg a másikban, ha valaki hibát követett el, azt a másik azonnal feldobta.

    • Menj el ide! – szakította meg hallgatását a társam.

Egy papírdarabot nyomott a kezembe, amin egy, a kertváros legkülső kerületében lévő cím szerepelt.

    • A Doktor talán segíteni tud neked.

Azzal fogta a csikket, beledobta a kukába, majd eltűnt a forgóajtó mögött.

Az első vonatra megváltottam a jegyet. A kerületek gyorsan suhantak el az ablak mögött. Féltem. Nem tudtam, hogy ki ez a személy és hová tartok, csak azt, hogy a kolléganőm sohasem ártana nekem. Sokszor hibáztam a munka során, de ő rendszeresen falazott nekem. Csak tőle kérhettem útmutatást.

***

Lassan döcögtünk a dugóban, autók voltak mindenütt. Unottan bambultam magam elé, és arra gondoltam, mit is fogok ma csinálni a munkahelyemen. Csupa megszokott, unalmas feladat. Elővettem a táskámból a termoszt és belekortyoltam. A feleségem isteni kávéjának a melege szétáradt a testemben.  Hirtelen a tavalyi nyaralásunk képe jelent meg előttem. Napsütés, tengerpart, a víz egzotikus illata. Milyen jó lenne, egy olyan városban élni, ahol a büdös szmog helyett ilyen a levegő. Igen, egy színes, pálmafákkal tarkított város, ez kellene nekünk a szürkeség helyett. Itt mindenki boldogan élhetne, senkinek sem lenne gondja. Mosoly szaladt a számra ezekre a kósza, mesébe illő gondolatokra. Aztán egymás után jöttek az újabb képek az agyamban, mintha moziban ültem volna.

    • Ezt a sok sületlenséget – gondoltam magamban, de a vigyor nem akart eltűnni a képemről.

Aztán jött egy nagy csattanás és az élénk, vibráló képek hamuszürkévé váltak.

***

A kertváros külső kerületében nagyon kevesen laktak. Régi házak sorakoztak egymás mellett, sokuk teljesen üresen állt. A címen egy hatalmas, omladozó udvarház magasodott. Nyeltem egyet, összeszedtem a bátorságomat és bekopogtam. Eltelt egy perc, mire nyekeregve kinyílt az öreg ajtó.

    • Miben segíthetek? – kérdezte egy rekedtes hang.
    • Egy kollégám küldött, aki szerint a Doktor segítségemre lehet.

Az ajtó kitárult és egy fiatal cselédlány jelent meg előttem, akihez egyáltalán nem illett az a reszelős nyekergés. Abnormális helyzet előtt állunk, kérem.

    • Kövessen! – mondta.

A ház belülről is ugyanolyan régies volt, mint kívülről. Lépcsőkön le, majd fel, végig egy folyosón, majd egy újabb lépcsősor következett. Egy labirintusban éreztem magam. Aztán hirtelen megtorpantunk és egy kertben találtam magam. Hát igen, a térhajlítás mindenütt ott volt. A selymes fűben egy középkorú férfi ült. Fehér köpenyt viselt, a nyakában endoszkóp lógott. Tényleg illett hozzá a neve.

— Elég rosszul festesz, kedves barátom – nézett végig rajtam, miközben beleharapott a kezében lévő piros almába.

A gyűrött arcomra gondoltam, ami a vonat üvegéből köszönt vissza rám.

    • Kolléganőm küldött. Ha ezt elolvassa, – emeltem fel a táskámat, – tudni fogja, miről van szó.
    • Én nem olvasok, barátom, az csak rontja a szememet. Én látok, ahogyan te is.

Azzal felállt és intett, hogy kövessem. A kert hatalmas volt, telis – tele szebbnél szebb növényekkel Az összeolvadó terek gyönyörű példája. Öt perc gyaloglás után egy kis kőházhoz értünk. Az ablakban muskátli, a falakon szépen rendbe rakott virágok sorakoztak. De ahogy beléptünk, rá kellett jönnöm, ez csak a felszín. Odabent egy laboratórium volt, pontosan olyan, mint amilyent a cégnél is használtunk. Középen egy ágy magasodott, a fejtámlából különféle kábelek kígyóztak egyenesen egy számítógép vas gyomrába.

    • Ki maga? – torpantam meg.

A férfi, miközben rám nézett, előhúzott egy pipát a zsebéből. Ez is egy ósdi szokás volt.

    • Kedves barátom, hívj csak Doktornak! Valamikor én is a cégnél dolgoztam, mint Fejlesztő. A tiédhez hasonló alkalmazottak létrehozásában segédkeztem. Végül megtudtam dolgokat, olyanokat, mint amilyenekben neked is részed volt. Nem maradhattam.

Szótlanul álltam, még mindig remegett a lábam. Szerettem a munkámat, én magam jelentkeztem rá évekkel ezelőtt. A paradicsomi városunkat számos veszély fenyegette a természeti katasztrófáktól kezdve, a tér hajlítása miatti idegen létformák megjelenésén át mindenféle egyéb ártó dolog. A mi feladatunk az volt, hogy a negyedik téren, vagyis az időn keresztül, meglássuk ezeket, és az információk birtokában elejét vegyük csodás világunk megsemmisülésének. Mi voltunk a Védők.

    • Szabadon elmehetsz – törte meg a csöndet. – De jól jegyezd meg, ha azt megjelenteted könyv formában, – bökött a táskám felé – akkor hatalmas lavinát indítasz el, és akkor már nem tudunk segíteni

A félelem mardosta a gyomromat, de akkor úgy éreztem, nincs más választásom. Egy kék termoruhába öltöztem, majd befeküdtem az ágyba. A Doktor behelyezte a csövek végébe az adatok letöltéséhez szükséges tűket, majd a szememre tette a szemüveget.

    • Most megnézzük, mit is láttál akkor. Készen állsz, kedves barátom? – kérdezte.
    • Igen – krákogtam száraz hangon.

A szemüveg lencséjére vetített számsor segítségével az öntudatom kikapcsolt, az elmém egy olyan szegmense lépett működésbe, ami képes volt az időben utazni. Nem ellenkeztem, készen álltam, hogy újra visszatérjek oda.

***

Ott ültem a kórházi ágyam mellett. Figyeltem, ahogy eszméletlenül fekszem, a karomból csövek lógnak ki. Nem is gondoltam, hogy az ember tudata, lelke, vagy ki hogy hívja, ilyenkor képes saját testi valóját kívülről szemlélni. Végre valami nem szokványos történt velem. Szomorúnak kellett volna lennem, végülis belém hajtott egy autó, de képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást. Tudtam, hogy valami abnormálisnak kell történnie. És akkor megjelent ő. Egy harminc év körüli férfi állt az ágyam végében és engem bámult. Látott. Az arca megnyúlt a meglepettségtől.

    • Ki vagy te? Hol vagyok? – kérdezte.

Nem is tudom, miért, de bemutatkoztam neki, elmeséltem a helyzetemet, egyszóval mindent. A szavak ömlöttek belőlem, ő bólogatott, visszakérdezett. Elővett egy füzetet és abba kezdett el jegyzetelni, mintha valami érdemlegeset mondtam volna. Nem ellenkeztem. Aztán ő is belekezdett, leírta honnan származik, milyen különleges városban lakik, mi a munkája. Térhajlítás, pálmafák, tenger illata mindenütt. Igen, ez volt az a hely, aminek gondolata a baleset előtt megszületett bennem. Ez viszont már egy teljesen kész világ volt, mintha valaki továbbfejlesztette volna. Kikerekedett szemmel figyeltem, ahogy álmaim városa kirajzolódott előttem a beszámolónak köszönhetően. A nővérek, a családom ki – be járkáltak, miközben mi, láthatatlanok, úgy beszélgettünk egymással, mint régi barátok. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak felpattant és kilépett az ajtón. Soha többé nem találkoztunk.

***

Nyúzottan ültem fel az ágyban. A kábelek lassan lecsatlakoztak rólam.

    • Hát ez nem semmi kaland volt, kedves barátom! – csapott a hátamra vigyorogva a Doktor. — Ahogy látom, neked is sikerült megismerkedned az alkotónkkal.

Megráztam a fejemet. Nem értettem, miről beszélt.

    • Az a balesetet szenvedett férfi a teremtőnk? Én csak annyit tudtam meg, hogy a mi világunk nem igazi, csak egy képzeletbeli hely.

A Doktor elővette a pipáját és pöfékelni kezdett. Ijesztően nyugodt volt.

    • Kedves barátom, engedd meg, hogy kiegészítsem a történetedet. Amit állítasz, az igaz. A városunk egy nem létező hely, jobban mondva létezik, de csak egy igazi ember tudatában, annak is egy eldugott szegletében. Az eszméletlen férfi, ő az Alkotónk, benne vagyunk. Valójában ő maga sincs azzal tisztában, hogy a fantáziájával megteremtette ezt a helyet. Álmában bekapcsolódik hozzánk, hol egy munkásként, hol irodistaként jelenik meg. Ezzel teszi elviselhetőbbé az unalmas hétköznapjait. Sőt, mostanában azon gondolkodik, hogy könyvet ír rólunk. Hát nem csodálatos? Írott formában is létezni fogunk, ő pedig még boldogabb lesz.

Elborzadva hallgattam, amit mondott. Azt hittem, egyedül én vagyok ennek a tudásnak a birtokában, de ő sokkal tájékozottabb volt nálam.

    • Amit láttál – folytatta – az nem a jövő, hanem a múlt. Sajnos, pont akkor törted meg a teret és jutottál be az időbe, amikor az visszafelé folyt. Ott lehettél születésünk pillanatában. Ejha! – csapott a homlokára. — Ha jobban belegondolunk, azzal, hogy te meséltél rólunk neki, segítettél a létrejöttünkbe. Mintha egy kisbaba a saját születésnél bábáskodna.

A kétségbeesés végigkúszott rajtam. Hová küldött engem a kollégám?

Mintha a zsigereimbe látott volna. Odalépett egy szekrényhez, majd kinyitotta az ajtaját. A polcokon legalább húsz, különböző vastagságú könyv sorakozott.

—Azt hitted, te voltál az egyetlen Védő, aki rájött erre? Ezeket mind az elődeid írták. Voltak köztük olyanok, akiknek sikerült az Alkotónk szemével látni. Mások kívülről szemlélték őt, unalmas mindennapjait. De te voltál az egyetlen, aki beszélt is vele. Érezd magad megtisztelve!

Keserű íz áradt szét a torkomban. Már tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm.

    • Ne hibáztasd a kolléganődet, csak tette a dolgát. Régóta együtt dolgozunk, ő kiszűri a gyanús elemeket, én megoldom a problémát. Ennek a világnak úgy kell léteznie, ahogy most van. Öntudatlanságban. Az Alkotó bízott meg ezzel a feladattal. A rendszer létrehozza a saját maga védőjét, a gyógyítót, a Doktort.

A menekülési ösztöneim beindultak, felpattantam az ágyról és nekirontottam a férfinak. A Doktor mintha tudta volna, hogy ez fog történi. A másodperc tört része alatt reagált. Nekem nem volt ennyi időm sem. A földre zuhantam. A kék termoruhán egyre nagyobb lett a vörös folt. Egyetlen mondat jutott eszembe, mielőtt a nem létem végül véget ért.

—Abnormális helyzet előtt álltunk, kérem!