Nagy Violetta – A víz összeköt minket 

(Részlet egy Free! fanfiction-ből)

Nem kellett sok idő, hogy a korábban ellenőrzött térkép alapján megtaláljam az Iwatobi uszodát. Sportközponthoz képest magas épület volt, a homlokzata világos színekben pompázott és állatokat festettek a falára, amiknek egy jó része kapcsolódott valamilyen szinten a vízhez. Delfinek, cápák és pingvinek úszkáltak a festményen és egy orka, valamint kissé oda nem illő módon pillangók is tarkították a képet. Az épület előtt hatalmas parkoló ásított üresen, a helyi lakosok javarészt gyalog mentek mindenhova, nem találták akkorának a távolságot, hogy sétálva vagy a sportolók esetében futva, ne tudták volna azt teljesíteni. Én voltam az egyetlen, aki a bejárat közelében letámasztottam a kis robogómat, hogy kíváncsian és érdeklődve belépjek az uszoda területére.

Amennyire nagy volt a csend odakint, olyan nagy volt a zaj az épületben. Az uszoda medencéjét minden helybéli használhatta megkötések nélkül, így az idősektől kezdve a megfáradt felnőtteken át egészen a kisiskolás gyerekekig minden korosztály képviseltette magát. A bejárattól jobbra foglalt helyet a pult, ahol bejelentkezni lehetett, felette pedig ugyanaz a négyféle állat lebegett felakasztva plüssfigura formájában, akiket a kapu fölé is festettek kívül. Mellette egy aprócska bolt is helyet kapott, ahol úszással kapcsolatos felszereléseket lehetett vásárolni, fürdőruhát, úszószemüveget és úszósapkát, valamint vízálló tárolókat vagy órákat. De az Iwatobi településsel kapcsolatos dolgok is fellelhetőek voltak, nyilvánvalóan a turisták számára, hiszen a helybéliek nem valószínű, hogy képeslapokat, hűtőmágneseket vagy kulcstartókat vásároltak volna saját maguknak.

A pulttal szemközti falon fotók és trófeák voltak elhelyezve. Nyilvánvalóan az itt élt korábbi úszóbajnokok és csapatok fényképeit állították ki, érdekes volt látni a dátumok alapján, hogy ez a hely már évtizedekkel korábban is milyen jókedvvel és elkötelezetten oktatta a vízisportokat a fiataloknak, ugyanis a legtöbb fotón gyerekek pózoltak a megszerzett díjaikkal és érmeikkel.

Ránéztem az órámra. Néhány perce ért véget az edzés, úgyhogy talán már nem kell sokat várnom arra, hogy az öcsém is felbukkanjon itt a folyosón. Szülők várták a gyerekeiket, vagy éppen ők maguk álltak meg egy percre a saját úszással töltött óráik után, hogy az automatából megvásárolt forró kávéval a kezükben váltsanak pár szót. Jó volt a hangulat, tipikusan vidéki kisvárosi, ahol a lakosok ismerik egymást és mindig akad valami beszédtéma, amit megoszthatnak egymással.

– Onee-chan! – hallottam egy kiáltást oldalról. Souta úgy ahogy volt fürdőnadrágban, úszósapkában és az úszószemüvegével a fején mezítláb cuppogott ki elém a váróterembe.

– Jó ég öcskös… igazán felöltözhettél volna! – fordultam felé csodálkozva, ő pedig széles vigyorral az arcán állt meg mellettem.

– Csak szólni akartam, hogy most végeztünk és ne aggódj értem! Szaladok átöltözni aztán mehetünk haza. 

– Azért csak óvatosan azzal a szaladással! – tettem a tenyerem a feje búbját takaró gumisapkára. – Mezítláb nem rohangálunk sem itt, sem a medence környékén! Ezt gondolom az edzőtök is elmagyarázta.

– Ühüm! – bólogatott boldogan. – Akkor nem szaladok, de sietek! – javította ki magát. – Áhhhh! Tachibana edző! – emelte fel hirtelen a kezét, hogy széles karmozdulatokkal integessen valakinek, aki épp egy másik kisfiút kísért ki a medence felől a szüleihez. 

Fiatalnak tűnt, legalábbis ahhoz biztosan, hogy úszómester vagy edző legyen. Nagyjából korombelinek saccoltam volna első látásra, ahogy ott állt távolabb az egész testét fedő úszódresszben, de amikor észrevette, hogy Souta neki integetett és megindult felénk, minden egyes lépésével elbizonytalanított. Ahogy közeledett egyre magasabb lett, egyre jóképűbb és egyre mosolygósabb. Amikor végül megállt előttünk és végignéztem rajta, már arról is megfeledkeztem, hogy miért ácsorogtam egy addig vadidegen épület előcsarnokában körülvéve ismeretlenekkel.

– Tachibana edző! Köszönöm a mai gyakorlatokat! – hajolt meg előtte Souta, majd felém fordult és újra közölte velem, hogy most megy átöltözni, de én ezt már szinte meg sem hallottam.

– Nagyon ügyes voltál ma is! – dicsérte meg őt a srác. – És köszönöm, hogy türelmes voltál a kisebbekkel.

Souta bólintott, majd sietős léptekkel megindult az öltözők felé, én pedig csak homályos tekintettel bámultam utána.

– Biztos te vagy Souta nővére. – hallottam magam elől, de nem is igazán tudatosult bennem, hogy a szavakat valaki nekem célozta éppen.

– Ühüm… Igen az vagyok… – hebegtem miközben csak arra tudtam fókuszálni, hogy milyen jól fest ez a srác az úszódresszében. Mit is mondott az öcsém? Ő lenne az edző? Ez a fiatal fiú? Mondjuk való igaz, hogy a testalkata éppenséggel megvolt hozzá, ráadásul Souta korábban csakis szuperlatívuszokban tudott beszélni az úszócsoportról ahová elkezdett járni.

– Tachibana Makoto vagyok. – mutatkozott be a srác udvariasan. Mivel én még mindig túlságosan el voltam merülve a saját gondolataimban, jogosan remélhette azt, hogy ezzel sikerül kizökkentenie, és így is lett.

– Ohhh… Elnézést… – mosolyodtam el halványan és éreztem, hogy elpirulok. Most emeltem fel először a fejemet annyira, hogy az arcát is szemügyre vehessem, mindezidáig azzal voltam elfoglalva, hogy az úszódressz alatt megbújó, de jól körülhatárolható izomzatát megfigyeljem. – Aya vagyok, Souta nővére.

– Örülök, hogy találkoztunk! – mosolygott rám és most már észrevettem azt is, hogy barna haja és világoszöld szemei vannak. Olyan kedvességgel és figyelmességgel nézett le rám, hogy már a puszta pillantásától is zavarba jöttem. Nem szoktam hozzá az ilyesmihez. Tokióban hosszú időnek kellett eltelnie, hogy két ember között oldódjon a feszültség, megismerjék egymást és kötetlenül elkezdjenek beszélgetni bármiről is. Ez a vidéki fiú viszont nélkülözött mindenféle ellenérzést vagy bizalmatlanságot és már a bemutatkozást követően azonnal úgy kezelt mintha törzsgyökeres helybéli lennék. – Souta nagyon ügyes, szinte hihetetlen, hogy mindössze ez volt a harmadik alkalom, hogy úszásórára jött. Stabilan fennmarad a vízen mindenféle segítség nélkül, ugyan bizonyos mozdulatok mellett még úszódeszkát kell használnia, de ő az, aki a leggyorsabban tanul a csoportomban. Bátran megkérhetem arra is, hogy segítsen a kisebbeknek és mindenki szívesen barátkozik vele. 

Az edző elsorolta az öcsém összes frissen megismert jó tulajdonságát és mindent, amit tapasztalt vele kapcsolatban, az én gondolataim pedig elkalandoztak másfelé. Tényleg vannak olyan korombéli fiatalok, mint ő is akik nem a továbbtanulásra koncentrálnak, hanem például edzőként dolgoznak egy uszodában? Mondjuk egy ilyen kis helyi településen, ahol nincs túl sok lehetősége az embernek egyetemre vagy főiskolára menni, talán nem is csoda, ha ez mint opció fel sem merül. Most pedig úgy mesélt a testvéremről, olyan lelkesen és szeretettel, mintha nem is hozzám, hanem őhozzá tartozna, mégis olyan dolgokat tudtam meg tőle, amiket eddig nem ismertem. Ez alapján Souta gondoskodó másokkal és roppant fogékony a tanulásra, hamar barátkozik, valamint kisebbekkel és nagyobbakkal is megtalálja a közös hangot.

– …és ezért ez tetszett neki a legjobban! – fejezte be a beszámolóját a srác, majd valószínűleg valamilyen reakcióra számított tőlem, de én még mindig túlságosan el voltam bambulva. – Minden rendben van? – billentette oldalra a fejét, hogy kíváncsian fürkéssze az arcomat.

– Igen! – vágtam rá azonnal. – Souta mesélt rólam? – jutott hirtelen eszembe egy korábbi mondata, ami alapján feltételezte ki vagyok.

– Ühüm. – bólintott újra mosolyogva. De milyen kedves mosolya van… – Elmondta, hogy ma a nővére jön érte. Souta a legnagyobb a csoportban, ezért néha meg szoktam kérni, hogy segítsen a kisebbekkel. Ugyan még neki is sokat kell tanulnia, de bátran számíthatok rá, ha például a felszerelést kell összegyűjteni vagy felerősíteni a többiekre.

Magas, izmos, jóképű, szereti a gyerekeket, mérhetetlenül kedves még az idegenekkel is, fiatal és szép a mosolya. Korábban ilyen helyen, ilyen környezetben esélyem sem lett volna találkozni egy hozzá hasonló kaliberű sráccal, de még csak megközelítőleg sem.

– Makoto, gyere légyszíves segíteni! – szólalt meg egy hang oldalról és egy idősebb, alacsonyabb, szőke hajú, kecskeszakállas férfi sétált el mellettünk. – Össze kellene szednünk a sávelválasztó bójákat és azt nem tudom megcsinálni egyedül. – érintette meg a vállát jelzésértékűen az idegen, majd előresietett a medencéhez tudatva, hogy ott várja majd fiatalabbik társát.

– Bocsánat de mennem kell! – nevetett fel a srác. – Sasabe Goro edző a főnököm, ha ő hív hogy segítenem kell, arra nem mondhatok nemet! Örülök, hogy összefutottunk, remélem még találkozunk! – biccentett, majd jókedvűen mosolyogva követte a másik férfit.

Egyedül maradtam. Vagyis túlzás lenne ezt állítani, mert körülöttem még mindig zajlott az élet, ugyanúgy jöttek a szülők a gyerekeikért, hogy hazavigyék őket, de közben érkeztek mások is, pont az ellenkező okból kifolyólag. Mégis magamra maradtam a gondolataimmal. Ilyen a vidéki élet? Jókedvű, mosolygós, közvetlen és… izmos. Talán mégsem olyan nagy hiba ezt a félévet itt megpróbálnom kellemesen eltölteni. Legalább változatos lesz mielőtt visszatérek majd a nagyvárosi nyüzsgéshez.

– Onee-chan! Mehetünk! – állt meg mellettem Souta aki kihasználva azt, hogy mozdulatlanul csak bámultam a medencéhez vezető folyosó ajtajára, megfogta a kezem és húzni kezdett magával az ellenkező irányba, kifelé az épületből. – Remélem motorral jöttél mert semmi kedvem gyalogolni hazáig… – nyafogott és ez, valamint az, hogy a kapun túl megcsapott a naplemente fénye, végre felébresztettek.

– Nem motor, hanem robogó! – javítottam ki. – És persze hogy azzal jöttem, tudod, hogy utálok gyalogolni! – nevettem el magam.

– Hurrá! – szaladt oda a járműhöz, hogy az orrán lévő kis rácsos kosárkába belepakolja a táskáját, ami az úszófelszerelését rejtette. – Nagyon jó volt a mai edzés is, de hulla vagyok! – sóhajtott fel.

– Mi az, hogy hulla vagy? – mosolyogtam le rá csípőre tett kézzel. – Kicsit fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyeneket mondj. Tízévesen még nem áll meg a világ attól, hogy délutánonként sportolsz valamit!

– Könnyen mondod… – morogta, miközben feltornászta magát a hátsó ülésre. – Te nem csinálsz semmit. Csak otthon ülsz és tanulsz, ez pedig egyáltalán nem fárasztó!

– Nem-e? Nevettem el magam. – El sem tudod képzelni, hogy mekkorát tévedsz! – csóváltam meg a fejem, majd felültem én is a robogóra és beindítottam. – Remélem azért kapaszkodni még van erőd! – fordultam hátra és megvártam amíg átöleli a derekamat, majd elindultunk. – Mesélj nekem erről az úszóedzésről…

Lassan haladtunk, bár nem láttam sehol sebességkorlátozó táblát, de időt akartam adni Soutának, hogy ne hagyjon ki részleteket és magamnak is, hogy minden információt be tudjak fogadni.

– Már meséltem korábban is! – nyafogott.

– Igen tudom, de a mai edzésről például még nem. És nem érem be annyival, hogy „jó volt”, mesélj el mindent! 

– A víz egy kicsit hideg, de szerencsére nem túl mély, így nem félek, ha bele kell merülni. – magyarázta a pulóverem hátának nyomva a homlokát. – Még akkor sem, amikor azt játsszuk, hogy befogva az orrunkat, ki tud tovább egy levegővétellel a víz alatt maradni! Az például iszonyat mókás! Vannak nálam kisebbek, lányok és fiúk is. Sokan velem együtt még csak most ismerkednek az úszással. De az edző szerint nagyon ügyes vagyok és hamar ráéreztem arra, mit kell csinálni!

– Igen, ezt én is hallottam! – dicsértem meg. – Tachibana edző?

– Igen! – felelte. – Van egy idősebb edző bácsi is, de velünk kicsikkel Tachibana edző foglalkozik.

– És… mit tudsz róla? Úgy értem, hogy csak edző, vagy tanul valahol?

– Annyi idős lehet, mint te. – tűnődött Souta. – Legalábbis említette, hogy délelőtt középiskolába jár és idén fog végezni. Délutánonként pedig itt dolgozik és segít nekünk. Nagyon rendes és minden gyerekre fordít külön is időt. Amellett közös játékokat talál ki, hogy megismerkedjünk a vízzel és közülünk senki se féljen tőle. Van egy kisfiú, úgy hívják Hayato, ő a legfiatalabb a csoportban, szerintem legalább két évvel fiatalabb nálam. Ő nagyon fél a víztől… Viszont beszélgettünk és kiderült, hogy tőlünk nem lakik messze, ugyanabban az utcában van a házuk, ahol nekünk is. Érte a bátyja szokott jönni, de ők gyalogolnak hazafelé, nincs ilyen menő motorjuk, mint nekünk!

– Ez nem motor, hanem robogó. – válaszoltam. – És visszakanyarodva az edzőtökhöz… – igyekeztem az engem leginkább érdeklő témáról megtudni többet. – …hogyan segít a kis barátodnak, hogy megbarátkozzon a vízzel?

– Igyekszik jobban figyelni mindenre, amit mond vagy csinál. – gondolkodott hangosan. – De nem akar túl sokat külön foglalkozni vele, inkább hagyja, hogy mind együtt játsszunk a vízben. Azt hiszem azt fontosabbnak tartja, hogy Hayato is lássa, mi mennyire jól érezzük így magunkat, hátha ő is könnyebben oldódik majd. Nehéz lehet megtanulni úszni, hogy ha egyszer fél a víztől… De én nem félek! Egyre jobb vagyok benne, és deszkával ugyan, de már tudok előre haladni! Ma sikerült egy teljes hosszt végigúsznom. Tudtad, hogy az ötven méter? Egy teljes hossz a nagymedencében! Egyben leúsztam ötven métert! Az nagyjából akkora lehet, mint a kertünk kétszer… – számolgatott a maga módján.

– Fantasztikus vagy! – nevettem fel büszkén. – Még a végén búvár akarsz majd lenni, hogy apának segíthess a munkájában.

– Az sem kizárt! – bújt hozzám szorosabban. – De ha minden nap ilyen fárasztó lesz, akkor nem hiszem… Hulla vagyok…

Azt hittem én csak veszíthetek azzal, ha a nagyvárosból leköltözünk vidékre a tengerparthoz, de akkor még nem tudtam, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna. Eleinte azon rugóztam, hogy kiragadtak a természetes közegemből, abból a környezetből, amibe beleszülettem, amibe begubózva jól éreztem magam, ahol helyem volt, ahová úgy éreztem, hogy tartozom, ahol azt hittem szünet nélkül leélhetem az életemet. Ám rá kellett jönnöm, a változás nem jelent mindig rosszat. Én magam sem gondoltam volna, hogy ennyire mély benyomást tesz rám ez a bizonyos találkozás, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy a következő reggelen, és azután még sok másikon is elvállaltam, én megyek Soutáért az uszodába délután.

Nagy Violetta

2024.10.25.