A víz oszlopa – Paréj Mária

Mélységesen mély, sötét vízű tó előtt állt meg. Bronzszínű sisakja és vértezete ragyogott a ráhulló napsugaraktól. Körülnézett, de nem úgy, ahogy egy ember tette volna. Az ő érzékei ennél sokkal élesebbek voltak, a figyelmét semmi sem kerülte el. Mindent érzett, hallott és látott, amíg a mágiája elért. Arca mereven tekintett a világba, vonásai és sötét szempárja mégis éberségről árulkodtak.

A sötétkék, mozdulatlan víztükörre pillantott. Amit keresett, azt csakis a mélyben lelhette meg – már ha ott volt egyáltalán.

A tó sima felszínén nem rajzolódott ki a sziluettje, pedig széles vállának, izmos karjának, s a hátára akasztott íjának látszania kellett volna. Hű lova, a sötét unikornis, nem messze tőle egészen a vízhez lépett, busa fejét lehajtotta, de óvakodott inni belőle. Emberei távolabb, lélegzetvisszafojtva várakoztak.

Lagius nem vesztegette tovább az idejét: elindult bele a tóba. Kezdetben rezzenéstelen felszínén haladt, majd a legkisebb hullámzást sem keltve lassan elmerült.

Az ég színe narancsról vörösre váltott, s a sötétpiros nap éppen lenyugodni készült, amikor Lagius, teljesen szárazon, kijött a hűvös vizű tóból. Az utolsó lépéseket a víztükör tetején tette meg, de sokkal lassabban, mint odafele. Rávárakozó embereinek elég volt egy pillantást vetniük rá, s azonnal tudták, hogy sajnos most sem járt sikerrel.

Lagius Legendhez, az unikornishoz lépett, és simogatni kezdte a nyakát és a fejét. A bűvös ló a homlokát a gazdájához nyomta. Csodás, világoskék színben pompázó, csavarodott szarva tömör levegőből állt, ezért nem szúrhatta fel sem a gazdáját, sem mást. Pupilla és írisz nélküli szemében lágy szellő kavargott, akárcsak a kristálygömbökben.

Felfogadott emberei megvárták, míg a férfi felül a nyergetlen állatra, melyet csupán a mágiája segítségével irányított, majd egyikük végre vette a bátorságot, s mindannyijuk nevében megszólalt.

• • Uram, már kilenc világot bejártunk hű szolgáidként, s nem találtunk semmit.  Nem kívánjuk folytatni e minden bizonnyal hiábavaló utat.

Vezetőjük rájuk pillantott.

• • Sokkal nagyobb szükségetek van rám, mint nekem rátok – mondta ellentmondást nem tűrő, kemény hangján. – Ezen az idegen helyen nélkülem elpusztulnátok.

Szavainak sikerült meggyőznie a társaság nagyobb részét, így ők továbbra is vele tartottak, ám a maradék távozott.

Lagius szembetalálta magát azzal a problémával, amelytől régóta tartott. Ezektől a gyáva férgektől nem várhatta el, hogy túl sokáig kövessék. Bár ne lenne mindig olyan gyenge és védtelen minden kudarcba fulladt keresés után!

Igaz, unikornisa segített neki, amennyire csak tudott, engedte, hogy töltekezzen a mágiájából, de egyedül még ő is kevésnek bizonyult. Mindig kellett lenniük másoknak is odakint, akik várták visszatértét a merülései után.

Alig tettek meg néhány száz lépést, s egy erdőben találták magukat. Egyre beljebb haladtak benne, ezt bizonyították az út mellett egyre sűrűsödő bokrok. Hamarosan a növényzet már olyan szorosan fogta körül őket, mintha mindannyiukat el akarná nyelni. A csatlósok félelmét még a növekvő sötétség is fokozta. Az ágak összefonódtak magasan a fejük fölött, s eltakarták a napot. Többen közülük a szökést fontolgatták, csakhogy hiába néztek akár hátra, akár bármerre, az erdő ugyanolyan félelmetesnek látszott, s azt az ösvényt sem voltak képesek felfedezni, amelyen idekerültek.

Lagius nem vette észre az emberei növekvő idegességét. Csakis a küldetésével törődött, saját gondolataiba mélyedt. Egyedül ő nem fedezett fel maga körül ólálkodó árnyakat, és vörösen izzó szempárokat.

A szolgái már az első alacsony, zöld csuklyát viselő tűzmanó felbukkanásakor fejvesztve szétfutottak. Nem számított többé a dús növényzet, sem az éles tüskék, amelyekbe folyton beleakadtak. Az ismeretlen alakok pedig egyre csak özönlöttek és özönlöttek, mintha végtelenül sokan lennének. Egy részük követni kezdte az elmenekülteket, de még így is elegen maradtak ahhoz, hogy a magára hagyott harcost meggátolják a továbbjutásban. Körbevették, sötét unikornisát tehetetlen egy helyben toporgásra kényszerítették. Lagius türelmetlenül jártatta körbe szemét a növényzeten.

Hamarosan megérkezett, akit várt – a zöld csuklyások vezetője. Szétnyílt a bozót és egy nagyszerű lovas alakja bontakozott ki a sötétségből.

Tompa csillogású szeme és haja sötét volt, mint a fekete föld. Ez utóbbi szüntelenül hullámzott, mint ahogy az élőlények ereiben is szüntelenül csordogál a vér. Kényelmes lovaglóruhája a zöld és a barna összes árnyalatát felvonultatta, amellett pedig kiemelte nőiességét is.

Karcsú, edzett teste harcos mivoltáról árulkodott, ahogy az övére függesztett kard is. Hüvelyét gazdag indamintázat borította, markolata pedig egy faragott gombaformában végződött, melyre egy színes lepkét festettek. Lagius ugyanezt a szimbólumot látta a köpenyeseken is.

Az idegen a nyakában egy ágaskodó lovat ábrázoló medált viselt, mely minden nap más állattá változott. Magabiztosan ült a nyeregben, és ugyanilyen magabiztosan állt indákkal körbefont lábú éjfekete kancája is.

• • Gyáva népséged szétgurult, mit az a kavics halom, amelyet az előbb tapostam szét – mondta büszke, zengő hangon.
  • Azért mert ők gyávák, ne hidd, hogy én is az vagyok – válaszolta erélyesen a férfi.

A csuklyások vezetője fürkészően nézett végig rajta. Tekintete egy pillanatra megállapodott sötét, álmodozó szemén, s hófehér szemöldökén, majd íján és apró nyílvesszein. Látta lova farán azt a jelet, mely a sisakjának is dísze volt: egy dagadó félholdat, amelyből egy fél csillag állt ki. Megfigyelte, hogy az unikornis szarva levegőből áll, ahogy a lábain lévő karikák is, s ennélfogva törhetetlenek. Legend patái alig érintették a földet, mintha a talaj felett lebegett volna. Legtovább mégis a ló kavargó, ködszerű szempárját figyelte.

• • Te nem vagy egészen ember, igaz? – szegezte neki a kérdést.

Lagius bólintott.

• • Fehér farkas vére csörgedezik bennem.

A lány fintorgott. Ismerte, de nem kedvelte azt a szokást, amikor az újszülöttek vérét valamilyen állatéval keverték.

Bár a férfi még mindig sarokba szorítva állt, volt oly vakmerő, hogy visszakérdezett.

• • Ki vagy te?

Az idegen fekete szeme megvillant.

• • A nevem Falthia. Azt jelenti: fekete föld.
  • Én pedig Lagius vagyok – mutatkozott be a harcos egy kisebb meghajlás kíséretében, ám továbbra is komor maradt.

A csuklyás lények visszaérkeztek zsákmányaikkal, vagyis a férfi embereivel, akik közül némelyik még élt, s az életéért könyörgött. Úgy masíroztak el Lagius mellett, mintha ott se lett volna.

• • Benned nem érzik a gyávaságot. De a többi meghal – jelentette ki a lány. – Nem menthetem meg őket. A tűzmanók agresszív, könyörtelen népség.
  • Megérdemlik – morogta a férfi. – Magamra akartak hagyni.
  • És meg is akartak ölni – tette hozzá Falthia.
  • Miről beszélsz? – vonta össze hófehér szemöldökét Lagius.
  • Gyere utánam.

A lány pillanatok alatt kivezette az erdőből. Egy szurdok tárult eléjük, és mély szakadékok sora. Némelyik olyannyira szűk volt, hogy egyszerre csak egyetlen ember fért át rajta.

• • Lelöktek volna. Nem szeretnek téged.
  • Honnan tudod? – fordult felé gyanakodva Lagius.
  • Volt róla egy látomásom – válaszolta Falthia.
  • Te is mágiahasználó vagy?

A lány válaszul áthatóan a szemébe nézett, hogy a férfi jól lássa, ahogy az íriszében lángok csapnak fel.

– Tűzmágia – suttogta, amint felismerte, mivel is állt szemben.

Ugyan nem a tűzmágusok voltak a legerősebbek az ötfajta mágiahasználó közül, de mindenki tudta, hogy ők a legveszélyesebbek. Gyerekkorában sok történetet hallott arról, hogy micsoda borzalmakat hajtottak végre, s ezért büntetésül blokkolták az erejük nagy részét, amit csak akkor kaphattak vissza, ha találnak ezer élőt, akik szabad akaratukból feláldozzák értük az életüket. Ez nyilván egyet jelentett a sohával, hiszen ki lenne olyan bolond, hogy önként a halálba menjen a tűzmágusokért? De azért önkéntelenül mégis hátrált egy lépést, mert tudta, hogy még lecsökkentett erővel is roppant veszélyesek.

– A Víz oszlopát keresem – bukott ki belőle.

Falthia szája széle gúnyos mosolyra húzódott.

– A bűvös acéloszlop, amire ősi rúnákat véstek, s az, aki a ráírt szöveget hangosan felolvassa, utolérhetetlen lesz az ágyban. Igen, hallottam már róla, és megértem, hogy miért keresed.

A férfi ez idáig nem tudta, mit rejt a szöveg, de hirtelen megértette, hogy a megbízója miért kötötte a lelkére, hogy a rúnákat csak másolja le és hozza el neki, de semmiképp se mondja ki hangosan. Kissé elvörösödött a gondolattól, hogy a lány biztosan azt hiszi, hogy nem működik nála odalent minden tökéletesen, azonban úgy gondolta, hogyha magyarázkodni kezdene, azzal csak rontana a helyzeten, ezért inkább dicső tetteiről kezdett el beszélni, hogy egy kicsit jobb színben tüntesse fel magát.

– Kilenc világ összes bűvös tavát végigjártam, azonban az oszlopot egyelőre nem lelém.

– Attól, hogy a Víz oszlopának hívják, még nem biztos, hogy a víz alatt kell keresni – vetette fel a lány. – Miből gondolod, hogy egy tó mélyén találod meg?

Tényleg, miért is gondolta ezt? Egyszerűen csak ez tűnt logikusnak, nem szánt rá egy percet se, hogy átgondolja, hogy talán máshogy is lehet. Végig rossz úton járt?

– Te tudod, hogy hol találom, nem igaz? – kérdezte gyanakodva.

– Na, harcos létedre milyen gyors az észjárásod – dicsérte meg elégedetten a varázslónő.

Lagius kapva kapott a lehetőségen.

– Mit kérsz az információért cserébe?

Falthia elszántan a szemébe nézett.

– Mindennek a felét, amit neked ígértek.

Kezet fogtak, s a lány örömmel mutatta neki az utat.

Egy héttel később Lagius a király előtt állt a palota legnagyobb csarnokában. A falak és márványoszlopok aranydíszítéséről vakítóan verődött vissza a színes üvegű ablakokon beáradó napfény.

– Elhoztad? – kérdezte mohón az elébe siető uralkodó.

Alig várta, hogy végre a saját szemével láthassa a régóta vágyott kincset.

A harcos felfelé fordította a tenyerét, amelyen kis makettként megjelent a Víz oszlopának apró másolata, egy acélfelületű obeliszk, rajta az ősi rúnákkal. A király szeme azonnal felcsillant, amikor meglátta.

– Akkor a megbeszéltek szerint tied a legjobban védhető hegyi kastélyom, teljes udvartartással, a legidősebb lányom keze, és…

Lagius azonban már nem figyelt a mondandójára. Végigjártatta tekintetét az uralkodó majdnem teljesen kopasz fején, a ráncain, az öreg testén, és arra gondolt, hogy ennek a vén királynak már ugyan minek az oszlop, élt éppen eleget, bezzeg ő nagyobb hasznát venné. Ő lehetne a legnépszerűbb a nők körében. Hiszen ez a kincs többet ért annál, mint amit kínált neki. Miért is adná oda?

Hirtelen elhatározta magát, és felolvasta a szavakat.

A következő pillanatban a teste cseppfolyóssá változott, és tócsaként folyt szét a palota kövein.

A király csalódottan nézte egy darabig, ahogy az egykori férfi maradéka lassan csordogál a fugán, majd intett az egyik szolgájának, hogy takarítsa fel, s lógó orral visszacammogott a szobájába.

– Ez volt a kilencszázkilencvenkilencedik. Még egy, és nyertél. Nem is értem, hogy történhetett mindez, hisz valamennyit figyelmeztettem, hogy semmilyen körülmények között ne mondják ki a szavakat, különben meghalnak. Egyszerűen nem fér a fejembe. Talán most már végre elmondhatnád, hogy mivel sikerült rávenned őket.

A lány, akihez beszélt, kényelmes pózban pihent egy bordó bársonykanapén, kezében egy kis üvegcsét tartva, amelybe Lagius lelke az imént szállt bele, s most, mint halványkék köd örvénylett és kavargott odabent. A nő ruháján egy hímzett gomba virított, amelyre egy lepkét festettek. Elégedetten mosolygó arcát folyamatosan hullámzó, fekete haj keretezte.

– Azt mondtam nekik, hogy a varázsszavaktól utolérhetetlenek lesznek az ágyban.

– És mindannyian inkább ezt választották? – nyögött fel a király.

– Hiszen láthatod – mosolygott önelégülten Falthia.

A szoba teljes hosszát beborító polcos szekrényhez lépett, és a többi üvegcse mellé helyezte új szerzeményét.

Vége