Békeidő – Star Wars fanfiction – Nagy Sándor Ádám

Farner kőből, betonból és duracélból emelt, egyszerű utcáit lassan teljesen eláztatta a vörösesbarna eső. A Karnah bolygó legfőbb településének számító bányászvárosban nem volt szokatlan a zápor, az érckitermelés hozományaként a hét ciklusból álló standard év csaknem háromnegyedét jellemezte az erős csapadék, amely a tárnákból felszálló porral festette át a falakat és utcaköveket.

A planéta a bánya nélkül még a peremvidék többi porfészke között is elveszett volna, azonban így afféle központtá vált: a Birodalom legfőbb antreumbeszállítójaként Farner nagyvárossá vált, hatalmas űrkikötővel, piaccal és éjszakai élettel – a bányászok esténként kiengedték a gőzt.

Karnah egyik leghíresebb látványossága is hozzájuk kötődött: itt működött a Déli Szabakkör, a peremvidék ötödik legnagyobb kártyajátszmája, ahol kezdetben csupán a bányászok szórták el a kemény munkával megkeresett kreditjeiket, de később kívülállók is csatlakoztak a szokáshoz. Rendkívül csábító lehetőség volt: a vállalkozó kedvű játékos vagy elveszít mindent, vagy gazdag emberként távozik. A lehetőség adott volt, és miután a helyi, rendkívül tehetős Kvatt Szindikátus az esemény mögé állt, helyszínt és némi tőkét biztosítva, minden évben iszonyatos pénzösszegek cseréltek gazdát.

Az utcákat sietős léptekkel átszelő férfi is ide tartott, bár őt nem vonzotta sem a vagyok, sem a hírnév ígérete. Valami más után kutatva érkezett, a Déli Szabakkör csupán eszköz volt számára. Ahogy beért a Kvatt Szindikátus által üzemeltetett hatalmas székházba, azonnal a kantin felé vette az irányt, ahol már számos asztalnál zajlott a küzdelem a kreditekért. Több asztal mellett is elment, mire rátalált arra, amelyet kereste: a bányászok között kevés durosi volt az antreum erősen mérgező mivolta miatt, így egyszerűen rálelt a célpontjára: egy kékeszöld durosi és egy sárga, tetovált zabrak.

A durosi viszont egyedül volt. Ez megnehezíti a dolgokat – gondolta.

– Keresel valamit, koma? – kérdezte egy ithori, az asztalra dobva a kártyáit. – Szamársor – tette hozzá.

– Szabakk – felelte a durosi, terítve a lapokat.

– Be akarok szállni – jelentette ki a jövevény határozott hangon, egy marék kreditet dobva a kártyák közé.

– Ide? – horkantott az ithori, fordítógépe nem tudta teljesen átadni a gúnyt, amit nyilvánvalóan a szavaiba csepegetett. – Ezek itt össze vissza csalnak.

– Veszíteni tudni kell, Mort – vont vállat a durosi. – Ha nem tudsz, add át a helyed az úriembernek.

– Bunda az egész – felelte Mort, majd felállt. – Majd rájössz.

– Benned kit tisztelhetünk? – kérdezte a durosi, ahogy az újonnan érkező helyet foglalt az asztal mellett. Az osztódroid felé is csúsztatott öt lapot.

– A nevem Quan Thesr – mutatkozott be a férfi, kártyáiért nyúlva. Alaposan végigmérték: ember, talán a harmincas évei végén. Magas, izmos alakját hosszú kabáttal fedte el, de nem járt sikerrel. Arca komor volt, az állára növesztett sűrű szakállat egyetlen hatalmas sebhely szelte ketté, ami homlokától a nyakáig húzódott.

– Xen Noite – biccentett a durosi. Hangjában ott bújkált némi kivagyiság, mintha tudná, a neve messzire ért volna a Szabakk világában, a jövevénynek pedig ismernie kell. Ebben nem tévedett: Quan pontosan tudta ki ő.

– Örvendek – bólintott, nem adva jelét semmiféle érzelemnek. – Sor.

Erős kezdés volt, de nem elég erős: ahogy az asztaltársaság terített, Thesr tudta, hogy elbúcsúzhat a pénztől, amit feltett. Xen maradt utoljára, de a férfi már azelőtt tudta, mit fog mondani, mielőtt a szája kinyílhatott volna.

– Szabakk – közölte Noite, arcára elégedett vigyor ült ki.

Egy másik ember dühödten állt fel, kártyáit az osztórobot felé hajítva. Mozdulataiból csepegett a düh, kártyapartnerei feszülten figyelték a reakcióját.

– Ugyan, barátom – legyintett Noite hanyagul. – Veszíteni tudni kell. Ha Qwesh itt lenne, még több hiányozna a zsebedből. Sétálj el – tette hozzá, hangja barátságos volt, de volt benne valami finom erőszak, ki nem mondott fenyegetés. Ezt a másik is érezte, mert bár nem nyugodott meg, eloldalgott, majd elveszett a tömegben.

Az osztó új kört indított, mintha mi sem történt volna.

Xen ezt is megnyerte. Kör kört követett, órák teltek el, hatalmas pénzösszegek cseréltek gazdát, az asztal pedig lassan kiürült. Végül csak hárman maradtak, Quan, Xen, valamint egy rodián, aki egészen szerencsésnek mondhatta magát, amiért még nem vesztett el mindent: bár egyértelműen Noite volt a legsikeresebb, az újonnan érkező férfi nem sokkal maradt el mögötte, így kettejük játéka közben szabályosan kifosztották.

– Honnan érkeztél, Quan Thesr? – tudakolta Noite. – Kifejezetten jól játszol.

– Óh, én a Mustafar rendszerből jöttem – felelt a másik hetykén.

– Arra nem sok minden van – vakarta meg az állát Xen. – Se kaszinó, se jó parti.

– Teljesen igaz – bólintott Quan. – Valójában életemben másodjára játszom Szabakkot.

– Hazudsz – vigyorodott el Xen. – Biztosan nem kezdő vagy.

– Már nem. Gyorsan beletanultam – vont vállat a férfi, miközben kezével jelzett, hogy lapot kér. – Tudod, volt egy nagy motivációm, hogy megtanuljam a játékot.

– Micsoda?

– Hallottam pár szóbeszédet – magyarázta Thesr higgadtan, miközben a kezébe vette az új lapjait. – Egy verhetetlen duóról, akik megnyertek pár játékot a külső peremen. Lekapcsoltak némi pénzt a huttokról, a pike-okról… ha nagy a nyeremény, megjelennek. Noite és Qwesh.

– Szép történet – kacagta Xen. – Nem hittem volna, hogy legendánk is van.

– Van bizony. Reméltem, hogy Qwesh is itt lesz, hogy letesztelhessem a hitelességét. Szinte túl szép, hogy igaz legyen.

– Neki más dolga van, de mit mondhatnék – vont vállat a férfi hanyagul. – Profik vagyunk, akik kissé opportunisták.

– Szerintem csalók vagytok – jelentette ki Quan, majd minden maradék kreditjét betolta az asztal közepére. Xen a lapjaira sandított, majd szája széle apró, alig észrevehető mosolyra húzódott.

– Ugyan! Mert mindig nyerünk? Az csak puszta szerencse, barátom…

– Meglehet – bólintott Thesr, majd terítette a lapjait. – Szabakk.

Xen hitetlenkedve figyelte, a rodián pedig felállt az asztaltól, és dühösen gesztikulálva elrohant.

– Ezt meg hogyan…

– Ahogy ti is. Az Erőt használtam – mondta Thesr, majd keze előbújt az asztal takarásából, egy sötétre festett durániumhengert dobva a kártyalapok közé. A férfi szemébe félelem költözött, izmainak rándulásai pánikra engedtek következtetni. Felismerte a fegyvert: egy fénykard.

– Elment az eszed? Ha a Birodalom megtudja…

– Már tudja, ne aggódj – magyarázta Thesr, a másik pedig azonnal megértette. Az arca maszkká dermedt, eddig laza tartása görcsössé, keménnyé vált. – Reméltem, hogy mindketten itt lesztek, de megtaláljuk Qwesh-t is. Ahogy én látom, ez két módon végződhet…

Egy pillanat múlva, sötétkék plazmapenge emelkedett ki az asztalból, széthasítva a lemezt, valamint hamuvá égetve a kártyalapokat. Quan felugrott a székéről, jobbjával elkapva a saját fénykardjának markolatát, Xen pedig a romokat félretaszítva tört felé, újabb támadásra emelve a fegyverét. A másik nem hagyott neki lehetőséget arra, hogy elérje: egy pillanat alatt lezárta a párbajt azzal, hogy belépett Noita kartávjába, majd inaktív fénykardjának torkolatát a férfi álla alá nyomta.

Xen megtorpant, felismerve a vereséget. Néhány másodpercig csak meredtek egymásra, azonban hirtelen rohamosztagosok özönlöttek a kantinba, egy teljes osztag, körbevéve a két férfit. A fehér páncélosok mellett, három éjfekete plasztacélba burkolt halálosztagos is megjelent.

– Azt hiszem, nem mutatkoztam be teljesen – kezdte a férfi, miközben intett a katonáinak, hogy kobozzák el Noite fegyverét. – A nevem Quan Thesr, de hátrahagytam, amikor csatlakoztam a Birodalomhoz. Csak a posztom számít. Most a Tizenkettedik Fivér vagyok. 

– Inkvizítor – sziszegte Xen gyűlölközve. – A saját fajtádra rontasz…

– Ahogy mondtam – vágott közbe Quan – két lehetőség van előtted. Vagy hasznossá teszed magad, és elárulod, hogy két jedi miért halmoz fel ekkora összegnyi krediteket ezeken az illegális kártyapartikon… vagy nem. De akkor kiszedjük belőled. Vagy a kollaboránsodból. A döntés a tied.

Noite válaszul a másik felé köpött, nadrágját eltalálva.

– Legyen – bólintott Quan, de megőrizte a nyugalmát. – Elvezetni.

A rohamosztagosok hamar bilincsbe verték a durosit, azonban mielőtt mozdulhattak volna, egy férfi vált ki a bámészkodók közül, egyenesen feléjük indulva.

– Hivatalos Birodalmi ügy – jelentette ki Quan. – Jedikre vadászunk.

– Nem kértek engedélyt – érkezett a válasz.

– Nem szükséges.

– Ez a Kvatt szindikátus területe…

– Ez a Birodalom területe – javította ki a Fivér. – És ahogy mondtam, Jedire vadásztunk. Tudja, hogy mi jár azoknak, akik jediket bújtatnak? – tudakolta, miközben teste elé mozdította a leengedett fénykardját.

– Csak menjenek – biccentett a másik, arca érzelemmentes maszk maradt, de a hangján hallatszott a félelem.

Quan bólintott, majd intett a katonáinak. A menetoszlop ugyanolyan gyorsan hagyta el a kantint, mint ahogy megjelentek.

**

– Mintha azt mondtam volna, hogy várjatok a jelemre – fordult Thesr a mellette masírozó halálosztagoshoz.

– Láttam, hogy a vendégek menekülnek, így úgy döntöttem, hogy ideje közbelépnünk – felelte a fekete páncélba bujtatott harcos, hangját felismerhetetlenné tette a sisak zajszűrője. – Nem kockázathatjuk, hogy megsérülj, Tábornok.

Néhány rohamosztagos felkapta a fejét a titulus hallatán. Igen… nem mind klónok. Nem mind az ő osztagában voltak, nem mind a barátai, egyenesen a klónháború poklából. Nem mind tudják, mibe is került ez a béke, amiben élnek.

– Ne hívj tábornoknak, Kaszás, azoknak az időknek vége – jelentette ki Quan. – És a saját döntésekkel is vigyázz, Birodalom szerte nyugalmazzák a klónkatonákat az önfejűségük miatt.

– A katona, aki képtelen használni a fejét, képtelen teljesíteni a parancsot – vágott vissza a halálosztagos.

– Tudom, hogy jót akarsz – enyhített hangján Thesr. – Sokszor mentettél meg, a háborúban mind önfejűek voltunk, és ez sokszor kapóra jött. De már más idők járnak.

– Ebben az esetben, nem lenne szabad levenned a sisakod. Az egyenruha is egyértelmű előírás – jelentette ki Kaszás.

– Meg a fénykardomba is be kellene építenem a rotátor vázat – horkantott Quan gúnyosan, de humora süket fülekre talált. – Azt teszem, ami segíti a küldetés végrehajtását – vont vállat végül. Nem volt értelme megvédenie a szavait: tudta, hogy ellentmond saját magának, és remélte, hogy a klón ennyiben hagyja. Végigküzdötték az egész háborút, az elveszett csaták fájdalma és a győzelem mámora is közös volt. – De ha ettől jobban érzed magad, azonnal visszaöltözöm, amint tudok – tette hozzá elmosolyodva.

– Ideális lenne – bólintott a rohamosztagos, torz hangja pedig megenyhült némileg. – Tudod, ha mi nem tartjuk be a szabályokat…

Hirtelen természetellenes, vöröses fény árasztotta el az utcát – mindössze egyetlen pillanatra, a katonák talán nem is látták, az inkvizítor érzékeit azonban az Erő élesítette. Quan még a tűzgolyót is látta, ami elemésztette a rohamosztagosok menetoszlopának felét. A lökéshullám az egyik közeli falhoz tántorította, Kaszás szintén leroskadt a földre, ahogy fémszilánkok és térkődarabok záporoztak rájuk.

– Csapda! – üvöltette az osztag valamelyik túlélője, de a mellkasába csapódó zöld sugárnyaláb hamar elcsendesítette.

A Fivér megpróbálta talpra küzdeni magát, azonban ahogy felrángatta magát, azonnal visszahullott a sárba. Tehetetlenül hallgatta, ahogy a lézernyalábok perzselik a levegőt körülette, ahogy az E-11-es sugárvetők ugatása összekeveredik a vihar morajaival.

Mire felállt, csupán három katonája maradt.

Érezte, ahogy a düh kitölti a belsőjét, belekapaszkodott, hagyta, hogy átjárja, engedte, hogy az Erő megacélozza benne a gyűlöletet. Fénykardja szinte magától aktiválódott, az ellenség katonái pedig megdermedtek a vérvörös penge fényében.

– Öljétek meg az inkvizítort! – érkezett valahonnan a kiáltás. Talán Xen.

Az első sugárnyalábot csak félreütötte. A másodikat visszarepítette a füstben bujkáló lázadó felé, a harmadik és negyedik pedig halálos sebeket ejtett a többin. Mindegyiket látta. Mindet.

Rohanni kezdett az ellenség felé. Teljesen elveszett a harcban, már a negyedik katonát hasította ketté, mire egyáltalán tudatos gondolatai támadtak. Végignézett a csatatéren. Hét rohamosztagost látott a földön, de többen haltak meg, egyszerűen csak eltűntek a törmelék alatt. Az üszkös szélű téglák alatt viszont más is hevert: páncélozatlan karok, lábak… civilek.

Kaszás sem mozdult. Ahogy Thesr látta, a sisakja szemrészéből jókora törmelékdarab állt ki, vért csepegtetve a barnás tócsákba.

Járulékos veszteség… a szabadságért? A Köztársaságért?

Xent kereste. Nem lelt rá, legalábbis nem azonnal.

Mire meglátta, a durosi visszaszerezte a fénykardját, és a kék penge által megvilágítva nézett rá a vihar és füst függönyén túlról. Állt mellette valaki.

– Tévedtem – jelentette ki Quan, miközben nehéz léptekkel elindult feléjük. – Nem csalók vagytok. Gyilkosok.

– Azok vagyunk, akik helyrehozzák, ami elromlott – felelte az ismeretlen alak. Szarvai megcsillantak az esőben, ahogy egy villámcsapás felderítette az utcát.

– Zsoldosokkal? Erre kellett a pénz, Qwesh? Sereget építetek?

– Megtesszük, amit meg kell – jelentette ki a másik, majd egy zöld energiapenge jelent meg az oldala mellett.

A Fivér mozdult: rohanni kezdett a páros felé, majd Qwesh egy csapását kivédve rárontott Xenre: a durosi védekezni próbált, de az inkvizítor az utolsó pillanatban irányt váltott a pengéjével, csapás helyett szúrást indítva a másik gyomra felé. Mire Noite felocsúdott, a vörös penge megmártózott a húsában. Xen élettelenül terült el a földön, sebhelye mindössze pár másodpercig füstölgött az esőben.

– Mi vagyunk a gyilkosok… a saját fajtád ölöd – jelentette ki Qwesh halott partnerét figyelve. – Hogyan süllyedhet egy jedi ennyire mélyre?!

– Mondd meg te! – vágott vissza Quan, miközben kivédte a másik csapását. Kaszás élettelen testére nézett. A katonáira. A civilekre, akik véletlenül a robbanások hatótávjában álltak, vagy megsérültek a szétrepülő törmelék és repeszek miatt. Haragja új erőt csepegetett sebzett testébe, érezte, ahogy a gyengeség elpárolog, tudata kitisztul, megtelik bizonyossággal.

Visszalökte a támadást, majd rohamra indult. Két pengeváltás után egyetlen mozdulattal metszette le a jedi jobb karját, ezzel lefegyverezve a zabrakot.

– Miért csinálod ezt? Jedi voltál… a gyengéket védtük.

– Most is azt teszem.

– A Birodalom zsarnoksága…

– A Birodalom rend. A háború káosz. Nem kell több káosz. A galaxis kiérdemelte a békét.

Qwesh mozdult: fénykardja a bal markába repült, izmai megfeszültek. Quan nem habozott: pengéje mindössze egy pillanatra aktiválódott. A vérvörös villanás után, a jedi elterült a porban, mellkasán iszonyatos sebhely tátongott.

– Béke… – suttogta Qwesh, ajkai közül hamuval kevert fekete vér csörgedezett elő. – Azt látsz magad körül, Inkvizítor? Az van a belsődben?

Quan nem felelt. Nem volt mit. A jedi halott, magának pedig semmit nem akart, vagy tudott volna bizonyítani. Most nem, ahogy egyedül állt az esőben, a holtak között.

– Ha kell, én magam leszek a béke – mondta végül, jól tudva, hogy senki nem hallhatja már.

Vége