Fagyosak – Molnár Kitti (K. L. Moran)

– Hogy érted azt, hogy kicsúsztak a kezünkből?! – Tsirill akkorát csapott a fekete márványasztalra, hogy felületén hosszanti irányba végigfutott egy repedés. – Már megint?!

Marina igyekezett rezzenéstelen arccal belebámulni Tsirill égkék szemébe, de annak ragyogását még ő is alig bírta elviselni.

– Okosabbak, mint hittük – Christof, mint mindig, gondolkodási időt sem hagyva válaszolt, pedig a kérdéseket sose neki szánták. – Pár lépéssel előttünk járnak. Nem is értem, hogyan…?

– Elég a magyarázkodásból! – Tsirill felkapta az márványasztalon fodrozódó füstből felbukkanó kristálypoharat és a falhoz vágta. – Már így is jóval több erőforrást áldoztunk erre a feladatra, mint kellett volna! Method! Javaslom elvenni az ügyet a két shanttól!

Tsirill a negyedik, háttal álló alak tarkójának szegezte szikrázó tekintetét. Marina esküdni mert volna rá, hogy azok az égkék szemek nem csupán fényesen ragyognak, de égetnek is.

– És ugyan kit javasolnál a helyükre, Tsirill?

Method olyan borzasztó lassan fordult meg, mint amilyen borzasztó lassan beszélt.

– Kit, kit?! Biztosan van még shantunk, akit mozgósítani tudunk! – dobolt ujjaival Tsirill az asztalon. – Ott van például Marcus Velencében. Vagy Gregor Angliában. És mi van Miklaussal? Befejezte már az orosz munkát?!

– Elég! – suttogta Method. Marinának és Christofnak hegyeznie kellett a fülét, hogy hallják szavát. – Abban igazad van, hogy túl sok időt pocsékoltunk a Fagyosakra. Bármennyire hihetetlen, amiből eddig bővelkedtünk, most abból van a legkevesebb.

– Pont ez az! Nincs már időnk! – kiáltotta Tsirill.

– Minden shant kudarcot vallott. Marina és Christof legalább tudják, merre járnak. Nem óhajtom elvenni tőlük a feladatot!

– De Method! – Tsirill körül fekete fellegek kezdtek kavarogni. – A Mester le akarja zárni az ügyet!

– És még soha nem voltunk ennyire közel a célhoz! – emelte fel világoszölden ragyogó szemét Method. – Marina és Christof elhozza nekünk a Fagyosakat. Addig mi folytatjuk az Utolsó Nap előkészítését!

Method hangját elnyomta Tsirill lecsapó villámja. A levegő még feszültebbé vált, az elektromosság pattogott a fekete márványasztalon.

– Jól van! – tolt el Tsirill egy túl nagyra nőtt fekete felleget. – Három napot kaptok! Ha ez alatt nem hozzátok elénk a Fagyosakat, akkor vissza se térjetek!

Marina és Christof meghajoltak, és a két vén shantot elnyerte az idő és a tér félhomálya.

…

– Három nap nem elég! – állt meg a kihalt utca sarkán Christof, miközben idegesen igazgatta jobbján pihenő, díszes vándorbotját. – Több évszázad munkájába került, mire egyáltalán a hozzávetőleges helyzetüket meg tudtuk határozni. Most meg adnak három napot, hogy elkapjuk őket? Lehetetlen!

Marina megállt társa mellett az utcai lámpa sárga fénykörében. Sötétben kuporgó vadállatoknak tűntek a padka mellett sorakozó autók. A szél unottan sodorta a szemetet, egy sovány macska fázósan húzta meg magát egy fémkuka mögött.

– Az üvegek – mutatott Marina az autókra mutatva. – Lejegesedtek. Túl hideg van májushoz képest.

Christof megállt és elkerekedő szemmel nézte az opálos ablakokat.

– Emlékszel még egyáltalán, milyen érzés a hideg? – kapargatta meg Marina az egyik lejegesedett ablakot. – Milyen érzés tölt el, amikor elkékült ujjaidat a tűz melegéhez tartod?

– Marina, lassan kétezer éve vagyok shant. Persze, hogy nem emlékszem a hidegre!

– Szomorú – Marina ledörzsölte ujjairól a jégmorzsákat, majd körülnézett.

– Már miért lenne szomorú…? – ráncolta homlokát Christof, és már csak megszokásból felhajtotta gallérját a szél ellen.

– Nem lényeges – csóválta Marina a fejét. – A Fagyosakhoz kértem segítséget.

– Ugyan kitől? Method is megmondta, hogy egyik shant se volt képes megtalálni őket.

– Valóban – Marina az utca egy pontjára szegezte tekintetét. – De a Fagyosak megtalálhattak egy shantot.

Csettintett egyet. A hang úgy pattogott a vakolatlan falakon, mint kavics a betonon. A fázós macska felpúpozta hátát, majd nagyot ugrott. Lábai és feje megnyúltak, amíg Marina és Christof orra előtt egy sötét hajú, aranyszemű shant állt meg.

– Marina kedves! – vigyorgott. – Gondoltam, hogy kiszúrsz! Semmi nem kerüli el a figyelmed.

– Főleg nem egy hallgatózó macska – válaszolta Marina. 

– Kedvelem a macskákat! Olyan függetlenek és kritikusak az emberekkel szemben… No, de milyen régen is találkoztunk? Utoljára Nápolyban úgy hetven éve?

– Nyolcvan, de kiszámolja! – biccentett Marina.

– Te ezeket mindig jobban fejben tudtad tartani! És ha minden igaz, – a shant jelentőségteljesen végignézett Christof vésetekkel díszített vándorbotján – te lennél Christof.

– Örvendek a szerencsének…

– … Francois Asis. De szólíts csak Asisinak.

– Te lennél az? – hőkölt hátra Christof. – Te utasítottad vissza…

– … az Őrző tisztséget – mosolygott szelíden Asisi, miközben nekidőlt az egyik dér lepte autó motorháztetőjére. – Régi történet, de úgy sejtem, komoly nyomot hagytam a shantokban.

– Komoly nyomot? – tette keresztbe karját Christof. – Tsirill és Method lassan kétezer éve shantok és csak háromszáz éve kapták meg az Őrző tisztséget. Te meg alig ezer éve vagy shant, de a Mester a századik évedben már felajánlotta neked a címet. És persze mai napig nem kaptunk értelmes választ arra, hogy miért nem fogadtad el!

– Idelent jobb a levegő – mosolygott Asisi. – Nem nekem való lett volna a shantok irányítása. Nem vagyok vezető típus, inkább csapatjátékosnak gondolom magam.

– Ez mellébeszélés – rázta fejét Christof.

– Persze, hogy az – nevetett Asisi. – De úgyse értené meg senki a döntésem hátterét.

– Francois – Marina belefúrta sötét szemeit a shant arany tekintetébe. – Segítened kell nekünk!

– Mindig számíthatsz rám, ezt már rég tudod.

– Beszélnem kell a Fagyosokkal.

– Akkor előbb találd meg őket! – állt fel nyújtózkodva Asisi a kocsiról.

Marina rezzenéstelen tekintettel figyelte a férfit, majd Christof felé fordult.

– Megnéznéd, hogy Moszkvában milyen az idő?

– Ó, ilyen tájt még egészen hűvös idők járnak – csillant fel Christof szeme. – De a Moszkva folyó már elsodorta a jégtáblákat, igaz akad némi eső…

– Megnéznéd nekem? Most.

Christof mozdulatai megálltak a levegőben, majd kimérten bólintott.

– Vagy úgy.

– Pár perc lenne.

– Jól van – bólogatott vadul, sértődötten Christof. – Értem én. Persze elugrom Moszkvába. Talán még Miklaust is meglátogatom. És majd visszajövök… talán száz év múlva!

Christofból szinte kirobbant az utolsó pár szó, majd megpörgette vándorbotját, feltette szikrázó, arany fejpántját és köddé vált.

– Némi sértettséget véltem felfedezni a hangjában – jegyezte meg Asisi.

– Mindig ilyen – vonta meg vállát Marina. – Nem bírja elviselni, ha valamiről nem tud.

– Tényleg Moszkvában marad száz évig?

– Nincs olyan szerencsém.

Asisi felnevetett. Marina maga is meglepődött, amikor mellkasába különös zsibbadás fészkelte be magát. Már rég nem voltak érzékei, azokat shanttá válása után elvesztette. De ez az érzés olyan ismerős volt a számára.

– Francois – lépett közelebb a shanthoz. – Tudom, hogy a Fagyosok kapcsolatba léptek egy shanttal.

– Tényleg erről akarsz beszélni? – Asisi arcáról lehervadt a mosoly. – Nyolcvan év után nem erre számítottam.

– Hát mire?

– Mondjuk kezdetnek „egy jó újra látni téged is” megteszi.

– Jó újra látni téged.

– Eh, így már nem az igazi.

– Nézd, tényleg örülök a találkozásnak, de a Fagyosok…

– Ha nem utánuk kutatnál, eszedbe se jutok, igaz?

Asisi hangja kezdte minden derűjét elveszteni. Marina állta a tekintetét.

– Erre most nincs időnk – mondta.

– Pedig nekünk abból van a legtöbb.

– Már nem.

– Hát persze, el is felejtettem. Közeledik az Utolsó Nap.

– Az emberek nagy részét már biztonságba helyeztük. De a Fagyosok elrabolhatták néhányukat. Segítesz?

Asisi halványan elmosolyodott.

– Persze. Neked bármikor. Mit akarsz tudni?

– Te voltál az, akit megkerestek a Fagyosok?

Asisi habozott. Szórakozottan el kezdett csettintgetni, mire az utcai lámpák fel-le kapcsolódtak.

– Igen, én voltam.

– Mit akartak tőled?

– Álljak közéjük.

– Micsoda?!

Kósza szélförgeteg kapta fel a szemetet az utcáról. Leszakadt ablaktáblák libegtek ernyedten, mire a szélroham, amellyel Christof érkezett, letépte őket.

– Remélem, nem rosszkor – vigyorgott vándorbotjára támaszkodva.

– Beszélnem kell velük! – Marina ügyet sem vetett shant társa hatásos belépőjére.

– Nem fogsz, amíg ők nem akarják – vonta meg vállát Asisi.

– Miről maradtam le? – kotyogott közbe Christof.

– És mit kell tennem, hogy akarják? – kérdezte Marina Asisitól.

– Az emberekért kell élned.

– De hát eddig is ezt csináltuk.

– Nem – rázta a fejét Asisi. – Te úgy segítettél az embereken, ahogy odafent megmondták – mutatott a borult ég felé a shant. – Nem úgy, ahogy idebent érzed – mutatóujját Marina bal melle fölé fúrta.

– Már elnézést, de azért ez pofátlanság! – háborodott fel Christof.

Marina elkapta Asisi kezét.

– Segíts nekem! – suttogta. – Beszélnem kell a Fagyosokkal.

Asisi hosszan nézte Marinát, miközben észre se vették, hogy ujjaik egymásba fonódtak.

– Ami azt illeti… – mondta Asisi. – Újra üzentek értem.

– Mikor és hol? – Marina ellépett, Asisi keze kicsúszott a nő tenyeréből.

– Az Utolsó előtti napon. Emlékszel Közép-Európában a hegyre, ahonnan Gerardot lelökték?

– Én igen! – ujjongott Christof. – Csodálatos onnan a panoráma!

– Ott találkozunk – Asisi sarkon fordult, köszönés nélkül visszaváltozott macskává, majd eltűnt a szeméthalmok között.

– Flúgos fickó – Christof megropogtatta az ujjait. – No, ameddig nem jön el az Utolsó előtti nap, folytatjuk a munkát?

Marina körbenézett a kihalt utcán. Akár egy fényképre meredt csendélet. Falnak támasztott gyerekbicikli, sárga nárciszok az ablak alatt egy zsebkendőnyi füves területen, elhagyott félpár kesztyű a buszmegálló padján. Minden úgy volt, ahogy az emberek ott hagyták. Marina beszívta a május eleji, friss, hajnali levegőt, majd lassan kifújta.

– Ahogy odafent megmondták.

…

Marina a hajnali ködbe burkolózó hegyről figyelte a csendes várost. Christof valahol Prágában tevékenykedett. Marina már egy napja befejezte a rá bízott feladatot. Azóta csak várta az Utolsó előtti napot. De már nem is a Fagyosok miatt.

– Korán érkeztél – hallotta Asisi hangját a háta mögött.

Marina arca megrándult.

– Ha szigorúan vesszük, a nap éjféltől kezdődik – mondta, amikor megfordult és szembe találta magát a férfival. – Így azóta itt voltam.

– Mindig is lenyűgözött a precizitásod – mosolygott Asisi.

– Hol vannak?

– Azt hitted, velük érkezek? – nevetett fel Asisi. – Ők is csak annyit mondtak, mint én neked: találkozunk az Utolsó előtti napon. Persze, abban biztos voltam, hogy éjfélre nem jönnek ide, mert annál azért lustábbak…

– Jó lenne, minél hamarabb lezárni az ügyet. A Fagyosok hátráltatják a munkánkat. Az általuk ellopott lelkeket biztonságba kell helyeznünk, mielőtt megvirradna az Utolsó Nap. Velük ellentétben a Mesternél is éjfélkor kezdődik a nap.

Asisi megfogta Marina kezét és a szájához emelte.

– Emlékszel Madridra? Amikor egy feladat miatt újra emberek lettünk? Emlékszel, amit akkor éreztünk?

Marina lehunyta a szemét. Felsejlettek az emlékképek. A Madridi palota. A páros királyi trón. Asisi, vagy, ahogy akkor ismerték, II. Ferdinánd aragóniai király. Látta önmagát, mint I. Izabella kasztíliai királynő, aki előtt térdre borulnak a nemesek. De a kép nagyon hamar elsötétült, és egy vérben fürdő, békés arc sejlett fel előtte. Marina hátrébb lépett Asisitől, kezét kikapta a shant kezéből.

– Sajnálom. De nem emlékszem.

– Hogy érted ezt?

Asisi Marina után lépett, de ő hátrált.

– Emlékszel, hogy amikor sahnttá avattak minket, a Mestertől lehetett egy kívánságunk?

– Persze. Én azt kértem, hogy bármilyen állattá át tudjak változni.

– Christof a gondolat sebességével tud utazni – bólintott Marina. – Én voltam az egyetlen, aki nem kért azonnal semmit. Csak később.

– Mit kértél, Marina?

– A spanyol uralkodói munkák után azt kívántam, hogy ne érezzek többet semmit. Se gyűlöletet, se bánatot…

– … se örömet, se szeretet! – Asisi elhátrált Marinától. – Miért?!

– Hogy könnyebb legyen a mai nap.

Marina a hang irányába nézett Asisi válla felett. A hegyormot szegélyező fák megfagytak, a földet dér lepte el. A három Fagyos vigyorogva közeledett Marina és Asisi felé.

Asisi megfordult és torkát köszörülve megszólalt.

– Marina, az úriemberek…

– Szervác, Pongrác és Bonifác – fejezte be rezzenéstelen arccal Marina, majd ellépett a férfitól. Még szeme sarkában látta, ahogy Christof fagyos széllökettel megérkezett.

– Honnan tudod a nevüket? – kérdezte Asisi, miközben Christof megpördítette vándorbotját és ezüstösen csillogó karddá változott.

Marina felszegte a fejét és a három Fagyost nézte.

– Én adtam nekik.

Asisi elsápadt, Christof irdatlan nagyot káromkodott. Felzúgott az ősi szél, az ormon térkapu nyílt és megjelent Tsirill és Method. Method lágyan megszólalt, miután a kapu hatalmas dörejjel szétomlott a háta mögött.

– Mondtam, hogy megtalálják őket.

– Ó, nem – szólt közbe Asisi szemét összeszűkítve. – Marina végig tudta, hol vannak. Félreinformált titeket.

– Ez egy kibaszott csapda – sziszegte Christof Marinát méregetve. – A fiaid…

Christofban megrekedt a szó, ahogy a mellkasának csapódott egy jégtőr. A húsába fúródott hegyből hideg áramlott szét a testében, pillanatok alatt kékké változtatta minden végtagját. Recsegve roppant szét, akár egy száraz falevél, ha rálépnek.

– Őt szerettem volna magammal vinni – mondta Marina Szervácnak.

– Elvakult volt – válaszolt a legidősebb fiú. – Te magad mondtad.

– Hogyan volt képed megvezetni az Őrzőket, Marina! – csattant fel Tsirill. – Elárultad a Mestert és minden tanítását!

– Ti ferdítettétek el a tanításokat – mondat Marina és a fiai elé lépett. – Már rég nem a kőtábla szerint cselekedtek. A Mester tiszta lapot akar.

Method szeme elködösült, de Tsirill felett vészjóslóan kavarogtak a felhők. Pongrác és Bonifác előre lépett kezükben jégtőrök sorakoztak.

– Őket bízd ránk, anya! – vigyorgott Pongrác.

– Hogy vártam ezt a napot! – nevetett Bonifác. – Jég veletek, vénemberek!

Marina magához rántotta Asisit, mielőtt a két őrző és a két Fagyos ereje egymásnak feszült volna.

– Gyere velem – mondta Marina Asisinek.

– Hova? – kérdezte Asisi zavartan.

Szervác jégből kaput formált, a pillérek között arany felhő kavargott.

– Emlékszel Noéra? – kérdezte Marina.

– Hogyne – válaszolta Asisi. – Várj! Özönvíz jön?

Villám sújtott a hegybe és a hóvihar egyre erősebb lett. Az orom alatt elterülő város lassan eltűnt szem elől.

– Nem – válaszolta meg saját magát Asisi. – Ez jég.

Szervác széles mozdulatokkal tessékelte az anyját és Asisit a kapu felé.

– Ne félj, Asisi! – vigyorgott Szervác. – Az állatokat már rég összeszedtük. A Mester kérésére most azért több embert viszünk, mint legutóbb Noé.

Marina belépett az aranyfénybe, visszafordult Asisi felé és kézen fogta. Mellkasában az ismert zsibbadás áradt szét.

– Ahogy odafent megmondták.